2012.09.04.
10:35

Írta: friccike

Zsidóéknál mi van? - egy rendhagyó meghívó...

Nem sokkal ezelőtt egy kedves ismerős Újlipótváros egyik utcájában azt a kérdést tette fel nekem:

„És zsidóéknál mi van?” Nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Így Ros Hásáná előtt azonban az ember egy kicsit spirituálisabb hangulatba kerül és az ilyen egyszerű kérdéseken is elfilozofálgat. Tényleg. Mi is van nálunk zsidóéknál. Kik azok a zsidóék? Az én szempontomból „zsidóék” az egész magyarországi zsidó közösség, az aktívak és a passzívak, a szerethetők és a tolerálhatók, a láthatók és láthatatlanok.

Ők mind, akiknek ősei valamikor hol innen, hol onnan ebbe a változó határú, hangulatú országba érkeztek, zsidó közösségeket alkottak és hagytak el, ők mind.

A kérdezőnek azonban „zsidóék” valami egész mást jelent. Az intézményes, szervezeti zsidóságot, gondolom én, azt a zsidóságot, amiről olvas, hall, de ritkán megy közel hozzá. A Hitközséget, zsinagógákat, szervezeteket, Bálint Házat...

A Bálint Házat, melyet egy pár éve én terelgetek, igyekszem jól-rosszul, de közösséget építeni, együttműködéseket kovácsolni, nyitni. Nyitni az ajtókat. Mindenféle korosztály, csoport, egyén, kisközösség felé. Ezért is szervezzük meg immár többedszer a Nyitott Ajtók Napját a Bálint Ház előtt.

Azért, hogy „zsidóék” eljöjjenek. Azért, hogy találkozhassanak, ízelítőt kaphassanak, ráérezzenek a közösség erejének ízére. Azért, hogy kedvet kapjanak az utcacirkuszon túl talán egy kicsit elköteleződni egy zsidó intézmény, közösség, program iránt, ha nem itt a Bálint Házban, akkor bárhol máshol, partnereinknél, a közösségünk más szegleteiben.

Hiszek ebben. Pedig küzdelem. Hiszek, mert nem tehetek mást, ha komolyan veszem a feladatomat.

frici_nyitott_ajto.jpgAkkor is hiszek, ha nem mindig találok támogatásra mindenhol. Akkor is, ha néha letörik a lelkesedésem. Mint most is, egy héttel az esemény, két héttel a Zsidó Újév előtt. Amikor azt hallom, hogy egy Rabbi nem engedte zsinagógája rendezvényén az Utcabál propagálását. Mert az nem az Ő rendezvénye. Azon ne propagáljunk más rendezvényt.

Azt gondolom, hogy ez a közösség, s a magyarországi zsidóság csak úgy lehet erős, életképes és vonzó, ha mindannyian megértjük, Ő, én és mindenki más, hogy csak az átjárhatóság és az összefogás hoz majd változásokat. Amiként nagy-társadalmi szinten, úgy itt a mi kis közösségünkben is. Akkor, ha Ő is és mindenki más érti majd, hogy teljesen mindegy, hogy hova megy valaki, ha végre elmegy „zsidóékhoz”, mert bárhova megy is, az bejáratot nyithat a közösség felé.

Kedves Rabbi, Kedves Többiek!

Szeretettel meghívlak Titeket és az általatok képviselt közösségeket az utcabálunkra. Örülünk majd, ha eljöttök és szomorúak leszünk, ha nem.

És ha egyszer úgy fogjátok érezni, hogy érdemes kitenni a programotokat a Bálint Házban, örömmel és szeretettel adunk majd felületet.

Mézédes együttlétben eltöltött, közösségi érzéssel teli nagyon jó új évet kívánok!

 Fritz Zsuzsa

1 komment

2011.12.19.
10:08

Írta: friccike

Decemberi marketingverseny – azaz Hanuka, hanuka és megint csak hanuka

A hirdetések időszakát éljük. Minden a marketingről, az eladásról, a termékről  szól. Hiába csinálsz valamit nagyon jól, ha nem hirdeted és nem tudod eladni. Úgy látszik, eleink is tudták ezt, sőt azt is tudhatták, hogy a decemberi időszakban különösen fontos a marketing, hiszen versenyezni kell. Mindenki elad.  Ezért tehették Hanuka központi parancsolatává a PIRSZUM HÁNESZt, azaz a csoda hirdetését. Igaz, marketingtanácsokkal nagyon nem láttak el, sőt jól össze is zavartak minket. Mi az üzenet? Mi legyen a kampány középpontjában? A termék most akkor tulajdonképpen a csoda? vagy a hősiesség? Legyen a reklámban a háború és a harc vagy hagyjuk ki teljesen és koncentráljuk az üzenetet az olaj csodája köré.  Békés vagy harcias megjelenést szeretnénk? Egyáltalán biztonságos, ha mi zsidók hirdetjük magunkat? A mai időkben? Nem kéne csendben meghúzódni? Inkább kevesebben vegyék, amit kínálunk, de maradjunk biztonságban?

 

Valamikor a kilencvenes évek elején a zsidó diákok lapjában az UJSágban írtam Hanukáról. Még frissen kapott identitásommal, nemrég tanult fogalmakkal és fiatalos lendülettel propagáltam a cikkben a csoda hirdetését. Tegyük ki a zsidóságunkat az ablakba, vállaljuk, szeressük. Hiszen a Pirszum Hanesz kötelessége is ezt mondja. Akkor, ott, „bajamim hahem”, nem gondoltam volna, hogy 20 évvel később, „bázmán háze” még mindig érvényes lesz a cikk. Amikor a Goldmark-termi Hanuka-ünnepségeken a nyolcvanas években mindenki megfordult, aki felvállaltan zsidó volt, akkor azt gondoltuk, hogy hamarosan sokkal-sokkal többen leszünk. Amikor a kilencvenes években a Gellért-szállóban többezren ünnepeltek együtt, gyerekek, fiatalok, felnőttek, idősek, akkor azt gondoltuk, ez most már így megy majd tovább. Most kétezren, jövőre négyezren.

Hanuka a magyar zsidó közösségben sok éven át tartotta magát. Közösségi nagyrendezvényes ünnep volt, az egység, a sokaság bizonyítéka.  Egy idő múlva azonban már olyan sokszínű, olyan változatos, olyan szétágazó lett a magyar zsidó közösség, az a párezer ember oly különböző utakat talált identitása megélésére, hogy már nem lehetett tovább együtt ünnepelni. A Hanuka-polcon nagyon sokféle áru lett, sokféle közösségnek. 

Vannak, akik nem szeretik ezt. Nosztalgiázni akarnak, együtt ünnepelni, érezni a tömeget, a sokaságot, az egységet. 

Mások örülnek, hogy manapság mindenki kedvére való programot találhat és dönthet, kivel akar együtt csodát hirdetni. 

Én örömmel és szeretettel emlékezem a Goldmark termi Hanukákra, zsidóságom lelkes kezdeteire, és ugyanilyen örömmel szemezgetek a meglévő programokból kedvemre. Jó lenne mindenkit legalább egy este együtt  látni, mint régen, de tudom, ez csak illúzió. Egy biztos. Az ablakba kitett hanukiák száma nőtt és Hanuka már látható Budapesten, a karácsonyi reklámözönben, a marketingdömping közepette. Sikerült a terméket láthatóvá, elérhetővé tennünk, s már egyre kevesebben félnek attól, hogy legalább a polcról levegyék, kézbe vegyék és elolvassák, mi van a címkén. 

Ott pedig nincs más, mint a mi ünnepünk, a zsidóságunkért való kiállásnak, az identitás felvállalásának és annak az üzenete, hogy ha hagynak bennünket, ha elfogadnak, nagyon-nagyon sok fényt hozunk.

Fritz Zsuzsa 

 

A képen a Bálint Ház csapatának erősen kortárs performance-a látható, az alkotók a "Hanukia" témakört fejtették ki
helypecifikus installációjuk során. További képek a szerkesztőségben.

Szólj hozzá!

2011.11.03.
22:50

Írta: Bálint Ház

Vándorlások

György Péter előadás-sorozatának 2. része után

 

Azt kaptam, amit vártam, elém tette – és most nem tudom felemelni a megkapott terhet, szellemesen önmagamban érvelni, cáfolni, megbirkózni állításaival. Az első előadásban kissé homályos irány, miszerint nem tudható, mit akar ebből a rengeteg történetből, történelmi és kulturális mozaikból kirakni – egyre világosabb, egyre érthetőbb, egyre fájdalmasabb lett. Közelebb járunk egy egyáltalán nem közismert, közbeszédbe tartozó tanítás átéléséhez, valami olyasmihez, amit magának rendszerint fel sem tesz az ember, annyira egyértelműnek tűnik (tűnt?) az ellenkezője.
Példabeszédekkel vezeti fel a mondandóját, feltételezve, hogy az általa felhozott történetek szereplői, azok életműve, tettei ugyanúgy ismertek a közönség számára, mint neki. Bár ez ténylegesen nem így van, és feltehetőleg sokunknak inkább anekdota-szerűen ismerősök ezek az emberek, ő ebben biztonsággal mozog, ettől értjük, mit akar a példák révén mondani. A felvezetés lassan ráfordul a mondanivaló átélhető útjára, mivel összerakott magának – e nagy elődök művei, levelei, magatartása nyomán - egy rákérdezési metódust, egy kíméletlenül pontos, szókimondó behatolást abba az örök dilemmába, hogy mi mivel azonos? Hannah Arendtnek nem volt hazája, mivel Németország meg akarta ölni zsidóként, Izrael nem viselte az éleslátását, Amerika meg csak befogadta – „otthon” hagyott szeretőjének pedig, Heideggernek volt hazája, ahol náci lett, és utóbb bujkálni kényszerült. Mit kezdjenek a közös nyelvvel, amelyen egyiküknek gyötrelmes beszélnie? Most kinek mije van, hogy lehet valaki egy térséghez hű, ilyen történések után? György Péter tovább szűkíti a hallgató mozgásterét: kinek természetes meghalni azért, amit hazának érez? Esetünkben már a konkrét, modern, határait lassan felszámoló hazáról beszél, napjainkban van-e ilyesmi, kézzelfoghatóan, vagy nincs? Illúzió, politikai szemfényvesztés, szaladás a közös identitás megnyugtató biztonsága után – mégis, hogyan állunk most ezzel? És ezen a ponton visszatér a zsidókhoz – nekik sohasem volt hazájuk, tehát övék lehetett egy határokon túlnyúló, végtelen térség. Lehet, hogy ezért is gyűlölték őket – a természetes kozmopolita léthelyzetért? Ők őszinték lehettek önmagukhoz – számukra csakis az a haza, ahol biztonságban érezhetik magukat, esély van a gyereknek felnőni, de minimum - nem fenyegeti őt, és ivadékait létében. Akinek meg van hazája, nyelve, földrajzi térsége, ahol hasonlók élnek – de megveti az egészet, és nem fogadja el annak népi karakterét, szellemiségét, mint Ingeborg Bachmann – annak vajon hol van a hazája? Van-e még értelme ezt feszegetni?
Bizony hogy van. Az előadó kíméletlenül kérdez, hogy a számára már egyértelmű, a mindenkori egyéni helyzethez igazodó kulturális azonosulást, mint az egyetlen helyes identitást számunkra is elfogadhatóvá tegye. Nehéz elfogadni, izgatott kérdések jönnek a tömegből:”.. és a hazáért meghalni, ha a Hazát fenyegetik… majd.. a Hazát! Mit mond akkor?” Gyönyörű, plasztikus a válasz. Az 56-os forradalom valójában november 4.-én kezdődött, amikor tényleg megtámadták a hazát, és a pesti srácok, Angyal István csőcseléke nem habozott, úgy döntött, hogy inkább meghal, de ellenáll. A magyar értelmiség meg elsomfordált – az életet azért már nem kockáztatták meg. Akkor most kinek van, volt hazája: a névtelen halottaknak, akiket mindenki elfelejtett, akik – ezek szerint – feleslegesen haltak meg, vagy a túlélők, akik hazugul a haza mítoszát mormolják egyre? Mindenkinek tisztán kell ebben a kérdésben látnia, a valódi hovatartozásáról csak a személy dönthet.
Nyugtalanul sietünk haza, a körülöttünk lebegő nyitott kérdésekre a válasz után tapogatózunk, de azokhoz legalább olyan hosszú út vezet el, mint ami a zsidókat várta az európai idegen hatalmak végtelen sűrűjében. Már nehéz visszatérni a tegnapi rutinhoz – sem emlék, sem varázslat nem engedi visszatérni a hazába való kérdezésmentes belevackolódás gyereki önfeledtségét.

Képek az előadásról itt

Előadás legközelebb december 1. csütörtök 18:00-kor a Bálint Házban

Vasfej

Szólj hozzá!

Címkék: györgy péter emigráció utazás vándorlás

2011.10.27.
10:11

Írta: Bálint Ház

Van kérdés!?

Ez a kissé agresszívnek tűnő, kikérő mondat a mai létállapot lecsapódása is lehetne. Az úgynevezett többség kigondolja, aztán megszavazza, és az úgynevezett legkisebb pedig nemcsak hogy mind megeszi, hanem le is tolják a torkán. Nyelés közben pedig elhangzik a bűvös, Van kérdés mondat!? És persze hogy nincs, mert az úgynevezett többség csak bólogat, az úgy nevezett kicsik meg levegőért kapkodnak. Végül az úgynevezett kicsik kínjukban úgy érezik, mintha sarokba lennénk szorítva, mintha másra sem kellene figyelniük, mikor, honnan érkeznek a támadások. Valóban ez lenne a helyzet? Valóban ideológiai háború folyik? Valóban menekülőre kell fogni?
Ezek most itt a lényeges kérdések. Éppen ezért jelentjük: Tisztelt úgynevezett többség, van kérdés!!!

Minden hónap egyik vasárnap estéjén összejövünk, hogy feltegyük aktuális kérdéseinket. Olyan emberektől kérdezünk, legyenek azok ellenzékiek, kormánypártiak, megmondó emberek és véleményvezérek, akik képesek konstruktív válasszal, valódi megoldási javaslatokkal előállni, és nem úgynevezett többségi hatalmi mámorukban úsznak.

Olyan szellemi műhellyé szeretnénk válni, amely felébreszti a spirituszt és lendületet ad a következő hónaphoz. Októberi vendégünk, Pikó András, a Klub Rádió műsorvezetőjének gondolatát továbbítva: szükség van arra, hogy mindenki valamit tegyen az ügyeinkért, addig, amíg még lehetnek ügyeink.

Szóval, Kedves Vendégek, nyomatékosan mondjuk együtt: Van kérdés!!!

November 6-án 18.30-kor Bächer Iván lesz a vendégünk. Ígérem, kérdésből nem lesz hiány.

Czifrik Balázs
moderátor

Szólj hozzá!

2011.10.26.
12:23

Írta: Bálint Ház

Ingyenes könyvpiac?

Évtizedek óta folyik a harc, hogy leszokjunk a nyomdaszagú, szamárfüles, gyűrött gerincű könyvek olvasásáról. A számítástechnika már mindent kitalált, hogy megfosszon minket az esténként, félálomban hasunkra boruló könyvélménytől, de a győzelem még messze. Könyvszekrényeinkben még mindig keresztben elhelyezett könyvek jelzik, van könyvünk, bőven van.


Most itt az alkalom, hogy átnézzük polcainkat, rendezzük könyveink sorait, megváljunk a megunt daraboktól, előkotorjuk a duplumokat. És újra megtöltsük éjjeliszekrényünket, ismeretlen, izgalmas, új olvasnivalókkal.
Gyere Te is a Bálint Házba november 6-án!

 Mert biztosan van olyan könyved, amit szívesen elajándékoznál, amit már meguntál vagy amiről azt gondolod, fontos, hogy más is olvassa!


Ahány könyvet hozol, annyit vihetsz! 
 
Minél többen leszünk, annál nagyobb a választék!
 
Mert ugye: Több könyv, többet lát!



A piac idején Szombat Szalon beszélgetés: 
Szántó T. Gábort, írót, a Szombat főszerkesztőjét Csobánka Zsuzsa, költő, író kérdezi.



A zenei aláfestést Vázsonyi János szaxofonosnak köszönhetjük.




Szántó T. Gábor Mi várható idén? Csobánka Zsuzsa

 

Az esemény Facebook linkje:
http://www.facebook.com/event.php?eid=298363550176460

Szólj hozzá!

2011.10.23.
13:36

Írta: friccike

Örök körök

„nézd
mint egy kerék ami forog, szinte soha meg nem áll”

Körök, körök és újra körök. Az önmagába visszatérés manapság nem divatos. A fejlődés, az állandó új, a progresszív vagy a visszatérés a múltba, annak nosztalgikus szépségeibe, ez a két út az, amit választanak az emberek. Progresszívek ők avagy konzervatívok. Közben mi zsidók, a világ egyik megkövesült csodanépe még mindig itt vagyunk és köröket írunk le, mindig az új jelenben. Lebegünk a progresszió és a visszanézés között, hátra is tekintünk, előre is, de nem vagyunk teljesen része egyiknek sem.

Ím ez a Szimhát Tóra is. Körök, körök és körök. Fogjuk a Tóratekercseinket, ezeket az ősi, de számunkra mindig újra és újra aktuális szövegrolókat és körbe-körbe megyünk. Pedig aki körbe-körbe megy, az lenézetik. Haladj! – mondják neki. Szállj ki a körforgásból, menj tovább. Benn rekedni a körforgalomban? Nem szabad.
 
De mi dafkék vagyunk. Évről-évre újra és újra ugyanazokon a szövegeken rágódunk. A Tóra szakaszainak folyamatos újraértelmezésével szórakoztatjuk magunkat, s Szimchát Tórakor minden évben demonstráljuk is e csökönyös maradiságot. Fogjuk a tekercset, elolvassuk az utolsó szakaszt és rögtön elolvassuk az elsőt is. Megint. Körbe-körbe. Szellemi és fizikai köröket írunk le már a szédülésig.
Talán félünk elkötelezni magunkat. Nem akarunk odaállni teljes szívvel az újítók mellé sem, de a konzervatív visszanézés mellé sem. A partvonalról szeretünk figyelni. Beállunk az óvó köreinkbe, hórázunk, Tórázunk, olvasgatunk és reszelgetjük a körmeinket. De nem beszélünk ám butaságokat…

 

Szólj hozzá!

Címkék: ünnep szimhát tóra

2011.10.19.
18:37

Írta: Bálint Ház

A felelősségérzet búvópatakjai

Szádvári Lidia filmje a Bálint Filmklubban Perlaki Tamás vezetésével.


Egy idős, derűs, nagyon sokat tapasztalt ember beszélget velünk a filmvászonról, számtalan iskolát kijárt, s bármennyire idős, még mindig aktív, egy ideggondozóban orvosként kezeli nehéz helyzetbe került embertársait. Tágul a kép, többet kezdünk tudni életéről, elhalt társáról, és a nyugdíjas korban bekövetkezett szerelemről. Kis hazánkban minden bizarr, amit a közhellyé kopott konvenciók, a leszedáló szórakoztatásra szakosodott csatornatulajdonosok „szokatlan”-nak tartanak, és éppen ezért, nem kívánnak vele foglalkozni. Amit nem mutatok, az nincs – gondolják. A finom, megértő orvos szerelme a szintén nyugdíjas jövőkutató professzornővel – aki látta, elszorul a torka, krákog, megtörli a szemét, és irigyli őket. De tovább tágul a kép, és az Alzheimer-kórosok családjait segítő társulat üléseiről, kibeszélő foglalkozásairól lassan kiderül, hogy az imént látott idillnek valami homályos, kissé fenyegető köze van a rémisztő elbutító kórhoz – az orvos-tanár már 6 éve ebben szenved. És mi eddig nem is láttunk ebből semmit!
Nekem már régóta elegem van a hazai hallgatás-kultúra, mindenfelé terjedő hatásából. Ezúttal nem az összes szőnyeg alá söpört történelmi fájdalomról, ki nem beszélt borzalmakról, vagy akár a tudatos politikai marketing megosztó hatása miatt megnémuló társaságokról beszélek, nem. Az élettel együtt járó negatívumok közös feldolgozásának hiányáról, az élet árának, ha az már elkerülhetetlen, közösségi megosztásáról van szó. Hogy minden tabu, minden, ami az emberben csökkent, elromlott, ami fenyegető, az nem lehet közöttünk téma, az kerülendő – kínlódjon a nyomorult egyedül! És különösen fáj a némaság, az elhallgatás, az elkendőzés olyan esetekben, ahol a baj megelőzhető, a romlás csökkenthető, a méltósághoz való jog szinten tartható. Így van ez (mint a filmből kiderül), a családokat érhető, talán legnagyobb csapás, az Alzheimer-kóros, elbutult emberek esetében is – a figyelmes tekintet előtt feltárul a romlás kezdete, és ez az állapot hosszú ideig szinten tartható. No de hát mi erről nem beszélünk! Nem tudja ezt a beteg, a családja, a háziorvos, nem támogatja, sem kampánnyal, sem hálózattal, az ún. kockázatközösségi állam – hadd menjen tönkre a beteg mellett az egész családja. Vállvonás, ennyi.
Szádvári Lídia szép, pontos, és felelősségteljes filmje tényleg megtöri e téren a hallgatás falát. Ahogy lassan, rövid, és nagyon hatásos jelenetek nyomán kibontakozik a tenni vágyás célja;  a kiváló ember és neje, valamint az áldozatvállaló szervező, orvos révén valami fény csillan fel az alagút végén – persze azon keveseknek, akiknek megadatott, hogy e híradásról értesüljenek, hogy kellően nyitottak legyenek az őszinte szembenézésre. Akik jelen voltak ez estén, megérezhettek valamit a láthatatlan kötelesség, a humanista erkölcs mindenütt jelen lévő erejéből. Reményt kaptunk arra, hogy immár tudunk valamiről, amivel, ha találkozunk, nem szabad elfutnunk előle, hanem méltóan fel kell venni vele a küzdelmet. Nincs más út barátaim, beszélni róla, tenni érte!

Vasfej

Szólj hozzá!

Címkék: bálint filmklub perlaki tamás

2011.10.11.
12:13

Írta: Bálint Ház

Gondolatok a Képzőművészeti Szabadegyetemen

(két előadás, Horányi Attila, és Rényi András tanításait követően)

Most, hogy az írott szó, a bölcselet világának értelmiségi prioritását, mind drasztikusabban kikezdi a képek univerzuma, ezzel párhuzamosan kapiskáljuk annak érzékelését is, hogy hozzáfogtunk megvakulni. Pontosabban: a belső látás számára egyre kisebbre nyitjuk a rést. A ránk zuhogó, látszólag szabadon választott, álló, és mozgó, művészeti, vagy értékesítési üzenetekkel dúsított képeknek először is a tömege, állandó jelenléte az, ami elernyeszti a szemizmokat, felfüggeszti a személyi ítélőképesség mindig-kéznél-levését, az esztétika élvezhetőséget. A képek gyártásának monoton növekedése, az izmusok négyzetes szaporodása, a művészeti, a reklámipar hatékony befektetéseinek, majd óriási méreteinek elhatalmasodása; ezek mind az ellen szólnak, hogy – szándéka ellenére - konkrét, és személyes közünk legyen a kínálathoz. A képek esetében már nem igaz az Andy Warholtól származó, 15 perces garantált híresség, valójában inkább a 15 másodperc felé csúszik inkább, vagy a nullához konvergál. Az esztétikum, a látás csiszolása helyébe a kívülről irányított szenzáció lép, az izgalmat inkább az aukciók árcéduláinak növekvő nullái kínálják, a képzőművészet irányítását átvevő galériások tezaurálható befektetéssé (is) tették a műtárgyakat, a művészi tehetség az eladhatóság küszöbén bízvást elbotolhat.
Amit e téren érzek, messze nem maga az igazság, csupán egy vélelmezett tendencia, számos más is lehet, akár az állítottak ellenkezője is. Egyet biztosan lehet tenni: a látni vágyók látási képességeinek finomítását. Erre vállalkoznak a Képzőművészeti Szabadegyetem előadói. 
Horányi Attila programja látszólag a művészi alkotások tipológiájával foglalkozott, a 4, látszólag önkényesen megadott lehetséges főirány különböző elrendezéseivel, és ezeket variálta a példákkal, elemzésekkel dúsított fogalmi meghatározások hasznosságával, ellentmondásaival. Ahogy haladt a szemléltetésül felhozott példák, kategóriákba való elrendeződésétől, a fogalmak ellentétpárokba való újrakombinálásáig, és azok érvényességéig, úgy rajzolódott ki az előadás fő mondanivalója: a személyes ízlés megtalálásának a módja. Az előadó egyetlen fontos, megkerülhetetlen viszonyítási pontot talált, ez pedig a befogadó nézőpontja, a hatás tényleges terrénuma – amit minden látni kívánó embernek magának kell megtalálnia. Horányi Attila szerint a mű sorsával kapcsolatban teljesen lényegtelen, hogy az esztétika tanult szakemberei hová sorolják, mely fősodrokhoz tartozóként határozzák meg, vagy, hogy a remekmű és a giccs közti – látszólagos – szakadéktól képesek-e megóvni a nézőt. Azt mutatta be plasztikusan, hogy a nézőnek, amennyiben a világ valóságára tényleg kíváncsi, és ehhez a művészet rejtett eszközeit, gesztusait segítségül kívánja hívni, ki kell alakítania egy nézői magatartási pontot, egy szemléleti origót, amellyel – szinte pillanatok alatt – meg tudja egy műről állapítani, hogy saját világához köze van-e, a benne uralkodó, kiegészítésre váró képhez képest igaz-e, vagy hamis, reflektál-e, vagy csak dekorál, stb. – és innentől kezdhetjük elölről, de már önmagunkban, az esztétikai befogadási polcok újrarendezését.
Rényi András a képek performatívitásáról értekezett. Arról az egyszerű tényről beszélt, hogy a jó képeknek van (időben, és a kulturális térben elhelyezhető) cselekménye, mozgástere, ahová behívja a nézőt, legyen részese a látott eseménynek. A jó képek, szerinte, történéseket valósítanak meg, a képalkotás sajátos dramaturgiai eszközeivel építik fel a néző által befogható teret, illetve szólítják fel az ábrázolt történésben való személyes részvételre. Rényi András e ponton érintette meg az egyébként múzeum-, és galériajáró hallgatóság lelkét, ébresztette fel önmarcangolási hajlamát. Azt mondta ugyanis, hogy a jó képekhez idő kell, sok idő – több mint amit illemből áldozni szoktunk rá. Azokba be kell lépni, és tanulmányozni kell az elrejtett titkokat, a kapcsolódásokat más, ikonikus előképekkel, illetve a legfontosabbat: a művész játékosságának a megélését, a játékosság megtalálását. A hozott példák a nézői idő kimaradásának következményeiről pontosak, és hatásosak: az antik görög festőverseny vesztese türelmetlenségében nem veszi észre a festett függöny művi voltát. Rejtve maradnak előttünk Rembrandt fantasztikus rézkarcaiba rejtett további történetek, de korunkban Kondor Béla, Dürer zsenije előtti elképesztően játékos tisztelgésének számtalan gondolata is – egyetlen rézkarcon egyesítve! A képalkotók rejtett játékainak, történeteinek meg nem fejtésével magunkat szegényítjük el, a kép dramaturgiájának visszafejtése nélkül kár, akár egy pillantást is vetni még a legjobb képekre is – mondja ő, és számomra, teljes joggal. Bánatomat nem enyhíthetem az idő visszaforgatásával, újra kezdeni nem áll módomban – de, Rényi András figyelmeztetése nyomán ezúton szólok nektek – hagyjatok a képekre időt, mert csak az éri meg!

Legközelebb október 19. szerdán 18:00-kor
KÉPTILALOM ÉS ABSZTRAKCIÓ - Rényi András előadása

Vasfej

Szólj hozzá!

2011.10.08.
20:01

Írta: Bálint Ház

Utazás, emigráció, vándorlás - első rész

Gondolatok György Péter sorozatáról.

Többnyire ül, kezeit maga elé emelve, mintha tágítani akarná gondolatai körét, ritkán felpattan, a világhálóról filmet vetít az elején és a végén, mintegy keretbe foglalva valamit. De mit? Ez a kérdés, mely mindegyik, rá tapadó elmét foglalkoztatja – mindvégig. Miről beszél? Tud valamit, amit át akar adni, vagy gyötri valamilyen tudás hiánya, amit a segítségünkkel fog előbányászni? Vagy mégsem – a benne mozgó gondolatok a végtelenbe tágulnak? Van az előadásnak kockázata, mert szemlátomást útitársnak, partnernek tekint minket egy ismeretlen felé vezető úton.
Az első beszélgetés nyitott marad, feldobott kérdések sorjáznak, anekdóta-szerű  történetek tempóznak egymás felé, okságinak látszó felületeket kínálva a másik felé, de… – nincsenek válaszok. Ő megmondta becsületesen ezt az elején, de a tanult passzívitás rutinjából mégis azt várjuk, kimond-e valami érvényeset, tanít-e egyáltalán, vagy küzd csupán az őt foglalkoztató gyötrelmesnek tetsző gondolatokkal, és ehhez a közönséget médiumként, önmaga felé közvetítő közegnek használja. Látszik, hogy kínlódik valami rettenetes tudás-anyaggal, bele-belekap, kérdéseket tesz fel (inkább önmagának, mint közönségének), hogy passzolnak-e egymáshoz a szétcsúszott elemek – de zúgóan fájó csönd vesz körül minden rákérdezést. A téma, immár lassan az egyetlen (mivel jelenleg meghaladhatatlan), amit egy hozzá foghatóan tisztességes és bátor értelmiségi, ma, itt, és köztünk felvethet: itthon vagyunk-e, van-e hazánk, és ha van, biztosak lehetünk-e abban, hogy az ő gyerekei vagyunk? Mi köt minket össze, mennyire lehetünk ráhagyatkozók közös közhelyeink tartósságára? A tartós bizalmatlanság, a kulturális örökség porladása vajon kiket tapaszt még, vagy már, össze – a „zsidó” címke bent van még a „magyar univerzum” egészében, vagy kívül került már, csak nem merjük bevallani? A sehová kapui felé vezető út azonban egy György Péternek sem elfogadható ajánlat.
A keret, amit ennek kibontásához választott, látszólag élettel, regisztrált esettel, tartalmasan megtölthető: az utazás, amit egy európai, zsidónak mondott (megélt, vallásos, vagy attól éppen menekülő) ember megtehet, illetve, amit meg is tett. Időben, térben, fogalmilag – amiről nehogy azt higgyük, hogy annyira természetes. A francia forradalomtól Auschwitzig vezető emancipációs folyamat is egy út. A Prága belvárosában élő Franz Kafka, vagy a drohobicsi Bruno Schulz elég szemléletes példák: szinte sehová sem mentek onnan, szinte sehová sem tartoztak, elmúltak látszólag nyomtalanul (Schulzot csak úgy megölték), majd fizikai eltűnésük után kezdtek el „utazni”, de akkor aztán… Mindkettőjüket több ország tartja fiának, több kultúra fedezi fel a forrást műveikben – talán csak a zsidók nem, mely tény miatt életművük létrejött. Hol a valódi otthonuk, ténylegesen kinek a fiai ők?
György Péter szenvedélyesen izzítja saját kérdéseit, példákat, személyes itéleteket mond némelyikről, maga jár elől a szemléltető példával, miszerint, rá kell kérdeznünk mindenre, amit korábban kézlegyintéssel küldtünk vissza a homályba. Ennyivel tartozunk önnön méltóságunknak, tudni kell, tudni. Előttünk gyötri magát, keresi az összefüggéseket, a letagadott  káoszból való kikerülés Ariadné-fonalát - próbálja megteremteni a használható kérdésfeltevések értelmes, személyre szabható magatartási mintáját. A gondolatok csapongók, a példák szemléltető ereje esetleges – nagyon erős műveltség kell az érdemi követéshez. Nehéz ez neki is, hisz szemlátomást még nem hordta ki az ezzel kapcsolatos gondolatok egészét, és nehéz nekünk, hallgatóknak is, de hát Szókratész óta tudni véljük, hogy a tudás, az igazság csak bennünk lehet, hol is máshol? Ne a beszélgető társra haragudjunk, ha ki akar hozni minket a feledés tunya árnyékából!

Képek az előadásról itt

Előadás legközelebb november 3. csütörtök 18:00-kor a Bálint Házban

Vasfej

Szólj hozzá!

Címkék: györgy péter emigráció utazás vándorlás

2011.10.06.
19:00

Írta: friccike

(Be)fogadom

Kol Nidré. Félelmetes szavak. A zsidó egyedfejlődésemben eleinte jelentés nélküliek. Később már azt jelentették, hogy ez az, amikor elmegyünk a Dohány elé. Még pár évvel később már be is mentünk. Újabb évek, s már a Rabbiképző. Immár benn. De csak este. Még mindig csak annyi, hogy ez az a nap, amikor el kell menni zsinagógába, mert mindenki megy. Még nem értettem mindent, másnap szokásos volt minden, evés-ivás, iskola, egyetem. Jó pár évnek kellett eltelni, míg Kol Nidré és Jom Kipur tartalommal teltek, igazi félelmes nappá, az Engesztelés Napjává lettek. Ehhez tanulás, minták és nem kevés halál is kellett sajnos.  Pár éve már mázkirra is maradnom kell. Pár éve már nemcsak a tömeg érdekel, a barátok, a többi zsidó. Pár éve már magamért is megyek, keresem a solitudot, a magányt a közösségem tömegében. Keresem az Istenhez nyúlás pillanatait. Kol Nidré a Frankelben, reggeli ima, Tóraolvasás, mázkir, muszáf a rabbiképzőben. Neila hol itt, hol ott, Visegrádi, Frankel…
Végigjárom az életemet. Azaz a zsidó fejlődéstörténetemet. A Chábád által kiadott Jom Kipuri imakönyv borítóján Gottlieb mester ez alábbi képe látható.


Gottlieb-Jews_Praying_in_the_Synagogue_on_Yom_Kippur.jpgJews Praying in the Synagogue on Yom Kippur - Maurycy Gottlieb - 1878

 

Már évek óta nézegettem a hosszú zsinagógában töltött órákban, s nem vettem észre, amit most nyáron Steve látatott meg velünk a kép hihetetlen igazságáról: azaz, hogy azon minden imádkozó maga Gottlieb, a művész. A múltja, a jelene, s az elképzelt jövője. Egy élet reflexiója.  Kik voltunk, vagyunk, s kik leszünk vajon?

Rájöttem, Jom Kipuri canossám (bocs) is valami ilyesmi. Végigjárom azt, ami zsidóként voltam, vagyok, s keresem az utam tovább. Ki tudja merre? A „zsidó vagyok” bizonyságán túl semmi sem biztos. Bejelölöm majd, de nem azért, mert mondják, hanem mert tizenhat évesen a rabbiképzőben megszülettem zsidóként és mert hosszú évek beszélgetésein, tanulásain, tapasztalatain át megszületett a „zsidó vagyok” bennem. Annak minden további lezáratlan kérdésével és egy sor egyértelműségével is. Mégis a kérdéseimet szeretem sokkal inkább, mint bármilyen bizonyosságomat. (If a man will begin with certainties, he shall end in doubts, but if he will be content to begin with doubts, he shall end in certainties.” azaz „Ha az ember bizonyossággal kezdi, kételyekkel végzi, de ha kész lesz kételyekkel kezdeni, bizonyossággal végzi majd” Francis Bacon) És még az sem zavar, ha a nem érek el a bizonyosságokig…

Kol Nidré. Felmentés a fogadalmak alól. A kényszer alatt áttértek, a kitaszítottak ideiglenes, kicsit több, mint egynapos befogadása a közösségbe. Hogy legalább ekkor, egyszer egy évben érezzék, hogy körülöttük biztonság, elfogadás, befogadás van. Hogy egy közösség tagjai, elválaszthatatlan részei, még akkor is, ha ez csak egy nap az évből. 

Oly jó lenne, ha mindenki érezné ezt, a közösség biztonságát, elfogadását, s ha ez nem csak egy napig tartana, hanem sokkal tovább.

Gmár Chátimá Tová, azaz jó pecsétet abba a bizonyos könyvbe mindenkinek!

Szólj hozzá!

Címkék: ünnep jom kipur

2011.09.28.
14:23

Írta: friccike

Sana tova!

Ros Hásáná közeledik, ilyenkor valamilyen furcsa ihletettség száll rám, s elkezdenek foglalkoztatni azok a nagy kérdések, amik elől az év folyamán oly sokszor menekülgetek a sötét sarokba.

Néha újraolvasom a Bálint Ház misszióját, ellenőrzöm, tényleg jó felé haladunk-e, a célok, amiket kitűztünk, közelebb jutottunk-e már valamelyikhez.

Amikor meglátom a mondatot, hogy a „zsidó közösség otthona” kívánunk lenni, rendre kiver a víz. Nagy falat ez. Pláne a mi kis-nagy közösségünkben. Hogyan csináljuk ezt jól? Hogyan válhatunk valóban a közösség otthonává? Mi az a magyar zsidó közösség? Kik azok? Hány ember?

 Van-e, s ha igen, miért nincs?

 
 

 Kérdések, szorongás, ítélet, előítélet, értékítélet. Az ilyen, ez olyan, ezt azért, azt ezért nem szeretjük, ide azért, oda ezért nem megyünk.

Hogyan változunk? Hogyan változzunk? Jön az Új Év, reflektálni kellene, önmgunk lelkét vizsgálgatni.

Ki-ki tegye ezt, hátha megtaláljuk a válaszokat önmagunkban.

Ma, így e gondolatmenet közepette két fontos postám érkezett: Kovács András kutatásának eredményei a magyar zsidó közösségről és egy mese. Nincsenek véletlenek…

A kutatást elolvasom majd, válaszokat várva. A mesét pedig megosztom Veletek abban a reményben, hogy aki elolvassa, tudja majd, mit kell csinálnia 5772-ben.

Sáná Tová u Metuká!

Egy távoli kis faluban élt egy bölcs rabbi. Egy fiatalember fordult hozzá egyszer, segítséget kért. Elmondta, hogy a közösség, melyhez tartozik egyszer csodálatos, virágzó közösség volt. Sokan jöttek hozzájuk messziről, hogy tanuljanak és spirituálisabb életet éljenek. Sokan voltak közöttük olyanok is, akik gazdaságilag támogatták a közösség fennmaradását, amely most hanyatlóban volt.

A fiatalember megkérdezte a bölcs rabbit:

-          Rabbi, valamilyen bűnt követtünk el, hogy ez történik velünk?

-          Igen. – mondta a rabbi, - a nemtörődömség bűnét.

-          És az miben áll?  – kérdezte a fiatalember kíváncsian.

-          Közöttetek él a Messiás. De nem jöttetek rá, mert mindennapi embernek álcázza magát.  – és ezekkel a szavakkal a rabbi elbúcsúzott a fiatalembertől, aki elindult hazafelé.

Ahogy ballagott haza, azon gondolkodott,  ki lehet közülük a Messiás?

A régi jóbarát  Slomo? Vagy Dávid, a szomszéd? Lehet, hogy a zsinagóga samesza az? Valójában bármelyikük lehet, önmagát is beleértve. Igaz, sok hibát talált saját magában, de mindenkinek voltak hibái.  Lehet, hogy ezek a Messiás álcájának voltak részei?

Amikor végül hazaért, a fiatalember összehívta a közösség összes tagját és elmondta nekik, hogy mi történt. Mindannyian csodálkozva hallgatták és rögtön találgatni kezdtek, ki lehet közülük a Messiás.

Persze nem jöttek rá.

Ettől a naptól kezdve a legnagyobb tisztelettel és odafigyeléssel fordultak egymás felé, szeretettel és kedvességgel.

Bármelyikük lehetett a Messiás.

Néhány hónap múlva, a közösség visszanyerte a jó hírnevét. Napról napra többen jöttek imádkozni, tanulni, együtt lenni, együtt dolgozni. Híresek lettek szent életükről.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: ünnep sana tova

2011.09.20.
11:46

Írta: Bálint Ház

Utcabál után

Nagyon köszönjük, hogy a hosszú készülődés alatt végig velünk voltatok. Pályáztatok, szavaztatok, festettetek, fotókat küldtetek, kérdeztetek, válaszoltatok, szóval TI is mindent beleadtatok, hogy a Nyitott Ajtók Napja idén is sikeres legyen. És utoljára, de nem utolsó sorban nagyon köszönjük, hogy itt voltatok. Várunk Benneteket ezután is programjainkon.
Képek az utcabálról.

A Nyitott Ajtók pályázatának győztese az utcabál vendégeinek szavazata nyomán Kapitány Sára munkája lett. Megtekinthető ezen a linken.

Szólj hozzá!

Címkék: nyitott ajtók

2011.09.12.
11:08

Írta: Bálint Ház

Zenei botlatókövek I. rész

Finoman tagoltak a megidézett komponisták. 3 körbe gyűlnek, számunkra érthetően, hisz Innen pillantunk vissza rájuk: az elsők, kiknek megadatott a „boldog békeidőkben” alkotni, őket követik az árnyak, rájuk lesújtott a téboly vasmarka; majd a leölt folyamatosság vakfoltján zenét virágzók művei. Finoman, mondom, hiszen sorsukkal párhuzamos az ő zenei boldogságuk mássága is.

Először a biztonság világába érkezünk, a polgári öntudat, a közös otthoni zenélés odafelejtkezésének szalonjaiba. Nem hiszem, hogy ténylegesen jobb lett volna az a világ, érzékenyebbek, tisztességesebbek lakói – ám tapintható valamiféle irány, az emelkedés lehetőségének pátosza, mely körül parázslik a szellem, az eszmék harca, miknek képviselői – ott és akkortájt - elmondhatták egymásnak ábrándjaikat. Egy kor napi öröme igen, a szalonzene volt, szépen felöltözött urak és hölgyek játszottak egymásnak, s csak utána jött a vacsora. E világ még karnyújtásnyira volt Handel Londonjából, ahol nyári szombat esteken a kinyitott ablakokból mindenünnen családi kamarazene szólt. A hallott szerzők tudták, kinek írnak és miért – s ne is keressünk bennük zenei tébolyokat vagy mágikus holdfényes költészetet, azoknak és azokért szólt, akik el is tudták játszani. Persze, a valódi teremtő utat tör ezen darabokban is: tényleg halljuk az engesztelés vágyát Max Bruch zenéjében, miként Goldmark szvitjének több tétele is a legjobb zene magaslatára hág, ugyanúgy, mint Zemlinsky ihletett triójának egymásba fonódó dallamai is már a szecesszió, dekorativitáson túli zenei lehetőségeit előlegezi meg.

A zenészek csodát tesznek a kottákban lappangó, ritkán előkerülő művekkel: a hegedű érzelmekkel telített harmóniái gyöngyként perdülnek a vonó alól, életre kelnek és táncoltatják Auer Lipót hol magyaros, hol klezmeres, de mindenképpen táncos kedvű hallgatóságát. A zongora mind az 5 darabban főszerepet játszik, alábújik a vonós dallamoknak, majd legyőzve őket harsog, önálló irányt és témát szab; a gordonka úgy búg, dörmög és dalol, ahogy Krúdy megírta, és a brácsa mély meleg hangon ellenpontozza Zemlinsky triójában a két fő hangszer túláradó, kanyargó dallamait.

Szépek és tanulságosak az összekötő képek, szövegek. Bár egyikük, az emigrációba és az öngyilkosságba induló Stefan Zweig keserű szavakkal búcsúzik a tegnaptól, a másikban pedig a kor ikonikus költője, Hoffmanstal, Patyomkin falvakként emlegeti a kor kultúráját, melynek egyetlen éltetője, hogy hinni lehet benne – de egyiküknek sem volt teljesen igaza. Hiszen mindig készek vagyunk a csodára: itt ülünk 100 év múltán; történt, ami történt közben; de mi makacsul ott ülünk a fogadószoba pamlagán, és naivan, hittel telítve hallgatjuk, hogy az önmaga erejére ébredt polgár zenél, és nekünk, értünk játszik.

Vasfej

Szólj hozzá!

Címkék: komolyzene

süti beállítások módosítása